Szív, lélek és magyar néptánc Sanghajban – reflexiók az első MÚRE Filmklubról

„Örülök, hogy kíváncsi még valaki a munkámra” – mondta szerényen Katyi Antal „Tóni”, miután levetítettük filmjét a MÚRE első Filmklubján. A mondat mögött alázat volt, a vásznon viszont elementáris erő.

Az alkotás a 2010-es sanghaji világkiállítás idejére repített vissza bennünket, ahol a Hargita Népi Együttes másfél hónapon át képviselte Erdélyt. Nem egyszerű útifilmet láttunk – bár a képi világ önmagában is lenyűgöző –, hanem egy belső utazást: identitásról, közösségről, helytállásról idegen közegben. A narráció – amelyről megtudtuk, hogy szintén Tóni munkája – finoman, mégis magával ragadóan vezette a nézőt. Úgy tűnt, a kamera mindig ott volt, ahol valami fontos történt: egy tekintetben, egy nevetésben, egy csendes pillanatban.

A közösség ereje a filmen

A filmben benne volt a közösség minden rezdülése. Műanyag palackban savanyított káposzta, wokban sült házi kenyér, miccs és töltött káposzta születésnapos köszöntéssel, éjszakába nyúló népdaléneklések. Spontán zenélés és tánc más nemzetiségűekkel, tánctanítás nemcsak a világkiállítás pavilonjában, hanem kirándulások közben is. És közben az a fékezhetetlen zene- és táncszeretet, amely minden arcról sugárzott – s amelyet a kamera hitelesen, sallangmentesen adott vissza.

Talán leginkább az együttes fáradhatatlansága érintett meg bennünket. Kilencven százalékos páratartalomban, átizzadt ingben táncolni, majd másnap frissen mosott-vasalt népviseletben újra színpadra állni – mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Ez már nem pusztán szakmai teljesítmény, hanem hivatástudat magasfokon.

Filmklub, beszélgetés, moziélmény

Ha filmklub, akkor popcorn, tea, kávé – és kérdések. Sok kérdés. Olykor nem is bírtuk kivárni a vetítés végét: röviden közben is megszólítottuk az alkotót. A beszélgetés során többen megfogalmazták, gyermekkori falusi moziélményeik elevenedtek meg – a közösségi filmnézés varázsa.

„Duplán időutaztunk ma este” – fogalmazott Nemes Attila. „Tizenöt évet ugrottunk vissza a sanghaji világkiállítás idejére, és én személy szerint tizenöt éve nem voltam moziban.” Hozzátette: mivel maga is filmez, talán más szemmel nézte a munkát, de pontosan látta a belefektetett energiát, szakmai tudást és tehetséget. „Már várom a következő alkalmat – remélem, akkor többen leszünk!”

Simonffy Katalin másodszor látta a filmet, mégis úgy élte meg, „mintha most először ültem volna le megnézni”. Kiemelte az együttes kisugárzását: „Elviszik magukkal azt a fantasztikus hangulatot, akár hajón, akár teremben, akár az utcán vannak – barátságok születnek körülöttük.” Majd az alkotói jelenlétre kérdezett rá: „Hogyan tudtál a kamerával mindenütt ott lenni?” – a film ugyanis valóban azt az érzetet kelti, hogy nincs elveszett pillanat.

Molnár Lehel Kolozsvárról, pénteki csúcsforgalomban érkezett a vetítésre. Számára az volt a legerősebb élmény, hogy az alkotó személyes nézőpontját is beépítette a történetbe: „Humorral fűszerezte az egészet, így nemcsak dokumentumfilm, hanem akár társadalomformáló erő is lehetett.”

„Tévés szakemberként külön élmény volt látni, mennyi munka, utómunka, szerkesztés és tudatos építkezés húzódik meg a természetesnek ható képsorok mögött. A film feszes, arányos, egyetlen perc üresjárat nélkül – igényes, mégis emberközeli alkotás.” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária.

Kevés néző, értékesebb találkozás

Kevesen voltunk… Hiányzott a zsúfolt terem moraja, amelyet legutóbb a könyvbemutatón tapasztaltunk. De az intimitás most ajándékká vált: valódi párbeszéd született.

A MÚRE Filmklub elindult

A MÚRE Filmklub elindult. És ha az első alkalom mérce, akkor biztos, hogy lesz folytatás – remélhetőleg egyre népesebb közönséggel.