Egy évtized elteltével, ma már hatfogatos hintó. Titka, hogy a paripák szekérkorában is éppoly lelkesen húzták, mint most, a járgányt, amely két alkalommal gyászkocsivá is átváltozott a lehetetlen anyagi körülmények miatt, megszûnésveszély fenyegette. A Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztõsége, a fogat, amelynek vonzáskörében azóta egész ménes alakult ki, ma, a tíz év elteltével, két ünnepi kiadványt visz az olvasónak: a folyóirat elsõ Évkönyvét, valamint az Academica Transsylvanica címû, erdélyi tudósokkal folytatott beszélgetéseket összegzõ gazdag kötetet. A mesebeli vízió valóságáról Ferenczes István fõszerkesztõt, József Attila-díjas költõt és írót kérdeztük.

– Mikortól foglalkoztatta a kulturális folyóirat létrehozásának szükségessége?

– A régi világban is volt egy álmom, hogy kellene ide egy lap. Bár voltak színvonalas irodalmi periodikák, nagy szükségét éreztem egy újnak. Azonban ’89 elõtt ilyesmibe fogni nem lehetett. Albert Antal (szerk. megj.: a hajdani Hargita napilap alapító fõszerkesztõje és lapunknak ugyancsak alapítója) annak idején nem véletlenül találta ki a Hargita Kalendáriumot. Olyanban is gondolkodott, hogy negyedévente kellene azt megjelentetni, mint egy periodikát. Majd a 90-es évek közepén a három megyei lap – a Népújság, a Háromszék és a Hargita Népe – is egyezkedett, hogy a lapok legjavából összeollózzanak egy kiadványt. Aztán ez sem valósult meg. Végül 1996–97-ben a kedvezõ közigazgatási törvény megjelenése után adódott lehetõség, hogy a megyei önkormányzatok létrehozhattak bizonyos kulturális és más jellegû intézményeket. Ezt használtuk ki, és itt külön megemlíteném Kolumbán Gábort, aki egybõl megértette, mit akarunk.

– Óriási szabadságérzetet jelenthetett, hogy mindenféle jóváhagyás és cenzúra nélkül végre le lehessen írni mindent és lapot lehessen szerkeszteni. Kikkel indult a munka, és milyen volt a kezdeti infrastruktúra?

– A kezdeti nehézségeket elsõsorban az okozta, hogy Szeredában a folyóirat-szerkesztésnek nem volt elõzménye, ráadásul semmiféle infrastruktúra nem volt. Egy piros táskaírógépem volt, amit annak idején ’81-ben úgy loptam át pótgumiban Magyarországról. Azzal kezdtük a munkát. Korábban az Ifi Fórumot is szerkesztettem, onnan voltak ismerõseim. A kezdetektõl hittem abban, hogy Székelyföldön vannak olyan erõk, amelyek segítségével egy havi periodikát meg lehet valósítani. Aztán nemcsak írók gyûltek össze, hanem a múzeumoknál dolgozó közírók is, és olyan újságírók, akik a napi penzumnál többre vágytak. 1997 októberétõl György Attilával és Molnár Vilmossal egy kölcsönkapott számítógépen dolgoztunk. Majd érkezett Fekete Vince, Lövétei Lázár László és Mirk Szidónia-Kata. Holott mi attól tartottunk ’89 elõtt, hogy halálán van az erdélyi irodalom, ’90 után megjelent egy új írógeneráció Erdélyben.

– Miért épp kulturálisként fogalmazták meg a folyóiratot, holott lehetett volna irodalmi, netán mûvészeti is?

– Át kellett gondolni, milyen legyen a lap. Mégiscsak ott volt a Helikon és a Látó, két kizárólag irodalmi folyóirat, amellett még a Korunk mint világnézeti, társadalmi, tudományos és mûvelõdési szemle, a Mûvelõdés mint közmûvelõdési folyóirat, és máshol is születtek új kezdeményezések. Végül úgy döntöttünk, kulturális folyóiratként határozzuk meg a lapot, így a társmûvészetek, a zene, a képzõmûvészet, a néprajz, a történelem, a szociológia stb. is beférhettek. Félõ volt, hogy ez így túl tág fogalom, de sikerült megtalálni az egyensúlyt, rovatosítottuk a lapot. Több helyrõl is visszaigazolták, hogy ez jó választás volt. Füzi László, a Forrás fõszerkesztõje is azt mondta, ez jól kitalált lap.

– A névadás?

– Elõre körlevelet küldtünk szét az erdélyi íróknak, közíróknak, hogy kéziratokat kérünk és címjavaslatokat. Ebbõl aztán a névjavaslatok egész halmaza feküdt elõttünk, és nehéz volt dönteni. A Hóhatártól kezdve a Koszorúig mindenféle címötlet megfogalmazódott, de tudtuk, hogy fontos a cím. Azt a modellt követve, hogy a kiadvány a címével is kötõdjön a környezetéhez, mint pl. a Tiszatáj, az Alföld, a Pannon Tükör esetében, sok tusakodás után a Székelyföld cím mellett döntöttünk. Bár a beszûkülést is jelenthetné a cím, mi már akkor tudtuk, hogy a széles nagyvilágot is átfogja majd a lap. Ma már nemcsak Erdélyben és Magyarországon, hanem Amerikában, Dél-Afrikában, sõt Dél- Tirolban és a Baszkföldön is olvasnak bennünket.

– Két alkalommal is a megszûnés veszélye fenyegette a lapot. Hogyan emlékszik e válságos idõszakra?

– Volt, amikor a tanács azt gondolta, minek ennek az öt-hat tagú szerkesztõségnek külön adminisztráció, és oldja meg ezt a feladatot a szárhegyi kulturális központ. Olyannyira hûtlenül kezeltek bennünket, hogy három-négyhavi nyomdaszámlával voltunk elmaradva. Az RMDSZ által irányított kuratóriumoktól, a Communitas Alapítványtól, az Illyés Közalapítványtól sem kaptuk meg azt a támogatást, amit a többi lapok. Írnom kellett egy levelet Markó Bélának, hogy miért nem kapunk kellõ támogatást, amikor a legnagyobb példányszámban és a legtöbb elõfizetõvel jelenünk meg. Most már nincsenek ilyen gondok, tisztességükre essék. Nehéz idõk voltak, de túléltük.

– A Hargita Kiadóhivatal létrehozása hiánypótló kötetek kiadására is lehetõséget nyújtott.

– A tíz év alatt harminc könyvet adtunk ki az ugyancsak megyei tanácsi döntéssel ’99 áprilisában létrehozott Hargita Kiadóhivatal keretében. Olyan helytörténeti mûvek kiadására vállalkoztunk, amelyekrõl csak beszéltünk, de nem volt lehetõség azokat kézbe venni, mint pl. a Csíki Székely Krónika. Mára letisztultak a könyvkiadási törekvéseink is, gyerekkönyveket szeretnénk kiadni, valamint a folyóirat vonzáskörében levõ szerzõk irodalmi mûveit, illetve továbbra is olvasmányt biztosítani a moldvai csángók számára. Amikor Szentgyörgyön 2000-ben megszûnt a Moldvai Magyarság csángó újság és két évig nem jelent meg, a háromszékiek tudva, hogy moldvajáró ember vagyok és nem hagy hidegen a csángók sorsa, megkértek, vállaljam el. Azóta azt is itt szerkesztjük, kétnyelvû lapként, mert annak szerkesztése közben rá kellett jönnünk, minden hiába, ha nem tudnak magyarul olvasni. Elindítottuk a Biblioteca Moldaviensis-sorozatot is nemzeti és történelmi öntudatépítõ szereppel. Közben ráébredtünk, hogy vannak csángó származású írók, költõk. Mi adtuk ki Duma András, Iancu Laura, Demse Márton és Gábor Felicia köteteit. Amellett, hogy könyveket adtunk ki, könyvvásárokon is részt vettünk, és több közönségtalálkozót tartottunk.

– A lap jövõjét fürkészve lát-e valami újszerût?

– A jövõre nézve online-ban, internetes változatban is gondolkodunk. Hiába idegen ez a világ nekem, aki a mobiltelefonját is alig, a számítógépét pedig csak írógépként tudja használni, ebben van a jövõ. 2003 óta a www. hargitakiado.ro honlapot is rendszeresen olvassák, havi látogatottsága tízezer fölött van. Az elõfizetõink, azaz biztos olvasóink száma pedig 1200.

– A mai ünnepségen kiosztják az idei nívó-díjakat. A szerzõk díjazására mikortól adódott lehetõség?

– A díjakat ’98-tól adjuk. Eleinte még reklámokat is közöltünk a lapban, hogy pénzalapot teremtsünk, aztán kerültek szponzorok, támogatók, és így létrehoztuk a díjakat. Évente két-három szerzõt díjazunk. Az idén kivételesen öt díjazottunk van, hisz ünnepelünk, tízévesek vagyunk. A mostani díjazottaink a kezdettõl fogva színvonalas írásokat közöltek nálunk, Szõcs Gézától az elsõ lapszámoktól kezdve kapunk kéziratokat, Lakatos Mihály is állandó szerzõnk, Kenéz Ferenc az utóbbi idõben lett hûséges munkatársunk, de Kerényi Feri bácsi, Petõfi-kutató és kitûnõ irodalomtörténész több írását is lehoztuk már, Balázs Lajos a szentdomokosi néprajzi dolgozatainak nagyrészét nálunk közölte. Minket sosem a szekértáborok érdekeltek, hanem a jó kéziratok, és nemcsak Erdélybõl, hanem Kárpátaljáról, Felvidékrõl és a tengerentúlról egyaránt.

– A szerkesztés mellett jut-e elég idõ az írásra is?

– A szerkesztés gyönyörû munka, az adminisztrációs teendõk már kevésbé, de egy fõszerkesztõ vállára azok is ránehezednek. Meg kellett tanuljam ezeket is, el kellett olvassam a törvényeket, de épp az adminisztrációs munka veszi el az én alkotó idõmet. Már korábban is kijelentettem, nekem ez alatt a tíz év alatt fontosabb volt a lap, mint a magam életmûve, a saját írásaim. Közel sem annyit írtam, amennyit szerettem volna vagy szeretnék. A lap létét és olajozott mûködését helyeztem elõtérbe. Sokszor még álmomban is a Székelyföldet szerkesztem. Mindenesetre ennek a közösségnek köszönhetõen nem éreztem és nem érzem az öregedés folyamatát magamon, ennek örülök, és elégtételt nyújt, hogy egyfajta szellemi autonómiát sikerült megvalósítani a lap által.

Forrás: Hargita Népe