Komlós Attila búcsúbeszéde:

 

Kedves Gyászoló Család!
Tisztelt Gyászoló Egybegyűltek!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy barátom, Halák László, reám testálta a feladatot: olvassam fel versét, amit saját halálára készülve, temetésének alkalmára írt.

Szokatlan gondolat, amelynek messzire vezető szálai vannak, szokatlan kérés, mit figyelembe kell venni. Íme a vers:

HALÁK LÁSZLÓ:
Halotti beszéd felettem
(Komlós Attilának)

Eltelt talán negyed század, mióta megismertelek…
Sohasem hittem volna, úgy jutsz eszembe
leggyakrabban, mint akitől szívesen venném,
ha eltemetne engem…

Kérlek, mondd el a gyászolóknak, ne keseregjenek…
„Akit most temetünk, éppen annyit élt, mint amire tellett
élete fonalából és úgy élt, ahogy lehetett és kellett.
Ugyan mire vitte volna,

ha tovább vánszorog a porban? Érdemes lépkedni előre a korban,
csak hogy több legyen éveinek száma, ha már a csokorba
újabb virágokat nem gyűjthet soha?
Ne sirassátok tehát,

de emlékezzetek, ha tett valami jót, és megbocsássátok,
ha valami nem sikeredett úgy, ahogyan vártátok.
Gyarló ember volt ő, ki kereste kisgyermek korától
az Örökkévalót…

Ne keseregjetek testvéreim az Úrban, hiszen
közöttünk ő most az egyetlen, aki nemcsak hittel,
de tényleg összejött az Úrral, kapva tőle hitelt,
örökös nyugdíjat…

Ha meg nincs Isten, s nem fogadta Jézus,
nem fáj a csalódás, nem lesz újabb rébusz,
nem lesz senki odaát, aki elé bejutsz,
kedves halottunk…

Te nem tudsz a csalódásról és mi sem sejtjük a történteket.
Nincs hát okunk a szomorúságra. Higyjük a törvényeket:
a jókat Jézus várja, s kedves barátom története
jól végződött. Ámen”

 

 

Tisztelt Gyászolók!

A mai átlagember nem készül a halálra. Nem foglalkozik vele, nem beszél róla, nem tanítja róla gyermekeit. Hallgat róla. Nem tud vele mit kezdeni.

De Halák László nem volt átlagember. Sokféle arcunk van, embertársaink egyiket, vagy másikat ismerik. Ki ilyennek, ki olyannak lát bennünket.

Én most néhány olyan arcvonását idézem fel, amit talán kevesen ismernek Halák Lászlóról. Aki valóban nem volt hétköznapi, átlagember.

Nem volt átlagember a szó hétköznapi értelmében, mivel személyes kapcsolataiban figyelmes, érvekre, véleményekre odafigyelő, rendkívül igényesen gondolkodó és gondolatait rendkívül igényesen kifejező ember volt. És szakmai, újságírói pályafutásában is mindig az ember érdekelte: annak fiatalkori kialakulása, társadalmi integrálódása, gondolkodásának kifejlődése.

S nem volt átlagember a szó átvitt értelemben sem: olyan kérdések felé fordult, amelyek csak a már legbölcsebbeket foglalkoztatják: mi végre vagyunk ezen a világon? Mi életünk célja? Értelme?

Törvényszerűen jutott arra következtetésre: akár van az életnek transzcendens vonatkozása, akár nincs, az emberi élet egyik legmeghatározóbb jellemzője: a viszonyulás: viszonyulás a másik emberhez (a társadalomhoz) és viszonyulás ahhoz, akinek a világmindenség és benne az ember létét, tudatra ébredését köszönhetjük: a Teremtőhöz. Aki a világ legkülönbözőbb vallásainak nyelvén azt a központi gondolatot üzeni: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből; és szeresd a te felebarátodat, mint magadat.

És e ponton következett be számára az élet nagy dramaturgiai konfliktusa: miközben elfogadta, élete során személyes és társadalmi vonatkozásban is magasra emelte az etikai mércét, nem találta annak origóját. A viszonyulás nagy emberi művészetében mindent tudott a másik emberhez való kapcsolódás lényegéről és részleteiről. Használta az Örökkévaló morális rendszerét, amit az embernek adott, sőt: Halák László maga is azonosult vele. Ugyanakkor e rendszer alkotójához, a világmindenség Urához, a Teremtőhöz, az Örökkévalóhoz, nem tudott közel kerülni.
Noha tisztelte, sőt, szerette, de nem tudott hinni létezésében.

Pedig amit csak ember tehet, mindent megtett a maga szelíd, ám nagyon következetes módján, hogy ezt a konfliktust feloldja: teológiai és vallási értelemben a mélyrétegekig ásott.
Megszólította az Örökkévalót, akitől azonban nem kapott választ.

Akik így hiszik, azt mondják: a hit – ajándék. Az Örökkévaló ajándéka. Sőt, azt is mondjuk: aki keresi, megtalálja, aki kopogtat, annak megnyittatik… Van, akinek azonban csak akkor fedi fel a hit ajándékának teljességét, a megdönthetetlen bizonyítékokkal, amikor az élet végén magához öleli.
Hogy miért, ez életünk nagy misztériuma.

Hitem szerint: ez történt Halák László barátommal. Ő már a teljes bizonyosság állapotában van. Immáron örökké részese lett annak, amit olyannyira keresett a neki kiszabott néhány földi évtizedben.

Mi pedig, családja és barátai, itt maradtunk. Itt maradtunk nélküle, hiánya miatti fájdalommal eltelve. Ugyanakkor: különleges adottságokkal rendelkező egyéniségének ajándékaival gazdagon megrakottan.

Aki nem hisz az Örökkévalóban, őrizze Halák László szeretett barátunk emlékét és használja szellemi örökségét.

Aki pedig hisz az Örökkévalóban, azokkal én most itt együtt megköszönöm neki azt az ajándékot, azt a tanító üzenetet, amit azon lélek által, akit mi földi zarándokutunk néhány röpke éve során Halák László néven ismertünk és szerettünk, nekünk örökül hagyott.

Legyen áldott emlékezete.

(Komlós Attila református lelkész, szerkesztő, újságíró, korábban a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnökségének tagja, 1992 és 1994 között a MÚOSZ ügyvezető elnöke.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kövér Tamás búcsúbeszéde

Hölgyeim és Uraim!

Engedelmükkel, azzal kezdem, hogy gyászolni jöttünk – s mégis kissé rendhagyó lesz mindez.
A reneszánsz ember a megszokottól eltérően távozik.
Mi a megszokott? Gyászoló gyülekezet, akik, meglehet: egyenként, kissé önmagukat siratják, mert akit elvesztettek, azzal nem találkozhatnak többé, nem lesznek többé tanácsai, megnyugtató szavai, gesztusai. Személyiségének helyébe ott marad a hiány, és az a megfejthetetlen közérzet, hogy a halál irracionális, méltatlan, és nincsen semmi értelme.

Itt most nincsenek virágok – mert dr. Halák László szerettei azt kérték, inkább a vendégkönyvben hagyjunk emlékjelet. Ezt fogjuk tenni – én magam is. Ha majd összeolvassuk egyszer, egy évfordulón ami így összegyűlt, talán megértünk valamit abból a folyamatból, ami választ ad arra, hogy mi is hát az élet értelme. Válasz-e egy életút erre a kihívásra?

Médiaembertől búcsúzunk itt és most ma, aki a megmutatás, a bemutatás és a felmutatás törvényszerűségeit ismerte, kutatta és használta. Aki tudta, hogy az életút, az mindjárt egy történet is – gyakran vannak benne drámai elemek, még az is előfordulhat, hogy ezek túl teátrálisan mutatkoznak meg –, de a történetnek jónak kell lennie, tanulságot kell nyújtania a befogadó hallgatóknak, máskülönben az a történet rossz, és a katarzis elmarad. Mert író is volt. Menjünk vele végi ezen az úton.

Jogász volt, de nem tüntetett ezzel. Az újságíró szövetség etikai grémiumának tagjaként, majd elnökeként, később tiszteletbeli elnökeként az oly fontos, folyosói, „informális” beszélgetésekben gyakran elmondta, hogy az „erkölcsi ítész” szerepköre sohasem szimpatikus, ha drámában, színpadon vagy filmen jelenik meg, inkább komikus, vagy elutasított figurává lehet. De ezt vállalni kell.

Miért kellett vállalni?
Az első válasz az, hogy azért, hogy rendeződjön mindaz, amit káoszként érzékelünk, amit anarchikus, szabályozatlan folyamatként élünk meg, és hogy építsünk fel egy kultúrát, amely élhető.
Abban az időben, amikor (most szinte látom a kissé gúnyolódó félmosolyt az arcán, amikor ezt idézem) „televíziós karrierjét” elkezdte, bomlott egy diktatúra, változtak a cenzurális viszonyok, korábban megdönthetetlennek tűnt tabuk remegtek meg.

Akitől ma búcsú veszünk, nem a rendszert döntögette, hanem elkezdett a változó viszonyok közt utakat kereső ifjúsággal foglalkozni. A minden eddig történtek elutasítása helyett arról szólni, műsort csinálni, hogy érdemes udvariasnak lenni, a mondanivalónkat egyeztetni, társakat találni. Olyannyira tudta ezt, hogy – színpadi és média-értelemben a legnehezebbet is megvalósította: önmaga is tudott egyszerre, egy időben kérdező és válaszoló lenni. Mint amikor valaki önmaga ellen sakkozik, egyszersmind előre tudva az ”ellenfél” szándékát, a következő lépését.

A szándék ismerete – ez volt az első általa megfogalmazott kritérium a rendcsináláshoz az etikai grémiumban is. Ő volt az első, aki azt is meglátta, hogy etikátlan magatartáshoz vezetnek a szakmai hibák, és szorgalmazta a szakma szabályainak megismertetését annak művelőivel és közönségével egyaránt.
Azóta sokkal többen tudják, hogy más szabályai vannak egy interjúnak, mint egy riportnak, hogy illik az interjúalanyt és hozzátartozóit megvédeni a nem kívánt következményektől, és hogy – mert ezt is ő írta le tételesen először –, már nem csak egy tájékoztató hivatást művelő csoportról (az újságírókról) van szó, mert a modern világ az eddigi befogadó közönség kezébe olyan eszközöket adott – maroktelefont, internetes hozzáférést, közösségi oldalakat –, amelyeket eddig csak a tájékoztatás avatott szakemberei kezeltek.

Most, amikor búcsút veszünk egy társunktól, aki itt, a mi változó viszonyaink közöt, e társadalomban működött és alkotott – ha már arról a bizonyos töprengő félmosolyról tettem említést –, felidézem azt a fejtegetését is, hogy a hosszas sírfelirat bizony a jelentéktelenségeket fedi el: az ilyesmi, hogy „a legjobb apa és férj” vagy „az albizottság alelnöke, helyettes főfelügyelő” olyasmit takar, amit nem szoktunk utóbb részletezni.

Mégis: a reneszánsz, az újjászületés embere, aki Danteként Beatricétől, evangélistaként Jézus Krisztustól, talmud-szerzőként Mózes törvényeitől „búcsúzik” – mindenkor személyiség is –, és ennek hiánya az, ami fájdalmat kelt itt és most mibennünk.

Majd nézzék meg egyszer, nyugodtabb időkben a könyvespolcot (ha még lesz) mert Halák Lászlónak, aki nem csak olvasott, hanem írt is, viselik a nevét olyan kötetek is, amelyeket bizonyosan nem fog kirostálni a kegyetlen idő.

Műveltség és kultúrák között elegánsan és biztos lábbal mozgott, támogatta mindazt amit értéknek látott, kerülte az indulatokat, az elutasítást, szeretett értékeket felmutatni – szeretett szeretni.

Immáron, többé nem állhatunk meg vele a villamosmegállóban, nem ülhetünk be az autóba az ő társaságában többé, hogy megvitassunk valamit. Csak az marad számunkra, amit itt hagyott: a művei és a törekvései. Meglehet, a történelemhez kötötten, arra való válaszolás törekvéseként, hogy miféle kihívások érték. De a kort, amelyben élünk, talán jobban megfejthetjük általa.

A töprengésben e problémák felett – még akkor is, ha távozóban van, akinek megfoghatjuk a kezét, hogy elkerüljünk egy botlást – valamennyien kissé magányosak vagyunk. Ebben az értelemben Ő maga is magányos volt: társakat egy-egy gyakorlatias célra talált, az összességhez azonban egyénileg kutató szemmel – ahogy Márai Sándor írja –, „az értelem feszítővasával” csak egyedileg lehet viszonyulni.

Ennyit a reneszánsz ember távozásáról, aki azáltal marad közelségünkben, hogy része volt mindabban, amit eddig elértünk.
Jómagam azt a klasszikussá vált Halák-idézetet írom a vendégkönyvbe, amit egy közgyűlésen mondott a viták hevében: „a Római Nép Szenátusa nem fogalmaz – ezt itt és most nekünk kell megtennünk” – mert a rendteremtés ezzel a kodifikációs szándékkal indult el.

Voltak-e tévedései?
Bizonyosan voltak, hiszen közülünk való volt.
Voltak-e keservei, hálátlanság, féreértettség, politikai taktikai vakság okán? – Persze hogy voltak.
Ha másért nem, ezekért – a kor mulasztásaiért, amelynek részesei vagyunk – hajtsunk most fejet.

Laci! A töprengő félmosolyod velünk marad! Isten Veled!

(Kövér Tamás szerkesztő, újságíró, a MÚOSZ Etikai Bizottságának elnöke, valamint a Média Önszabályzó Testület titkára.)

Fotók: hir24.hu, tothzoltan.blog.hu