Horváth Stefánia hamvait június 26-án helyezték örök nyugalomra Budapesten a Fiumei úti temetőben. Ott hangzott el Tóthfalussy Veress Éva búcsúztató beszéde.
Horváth Stefánia újságíró, szerkesztő urnája előtt állunk megrendült szívvel és végtelen szomorúsággal. Hosszú, tartalmas élete 92 évig tartott. Bukarestben született 1933, május 9-én, Budapesten 1925. május, 13-án távozott az élők sorából. A két főváros mellett, élete legnagyobb részét a kincses városban, Kolozsváron töltötte.
Középiskoláit a 3-as számú Leánygimnáziumban végezte (1950). A Bolyai Egyetem, Matematika-Fizika szakán szerzett tanári oklevelet (1954-ben). Első írása az Ifjúmunkásban jelent meg. Előbb a Pionír, majd 1967-től a Jóbarát ifjúsági lap belső munkatársaként dolgozott nyugdíjba vonulásáig (1988). Mindkét lapot járattam és olvasgattam annak idején. A gyermekek életéről írt rövidebb, hosszabb írásokon kívül közölt fotóregényt: a Kényelmes Kelement. 1968-ban újabb társszerzőkkel képregény látott napvilágot: Kovács Nemere, Szabó Zsolt, Darabont Lili (fotóművész): Tűz a Bábolna hegyén, melyet Tenkeiné Rusz Livia dekoratív rajzai ékesítettek (1963-1964), majd 1965-ben románul is megjelent a Scântea hasábjain. Tudománynépszerűsítő sorozatai igen nívósak. Gondolok itt az: Otthonunk a Világegyetem (1975), Beszélgessünk a kibernetikáról, (1977), Tanulni, de hogyan? (1980-1982).
Híres tudósokról, felfedezőkről többek között Bolyai Jánosról, Eötvös Lorándról, Gábor Dénesről, Nikolausz Kopernikuszról, Enrico Fermiről, Benjamin Franklinról, Galileo Galileiről, Aurel Vlaicu-ról írt regényes életrajzokat. Kezdeményezője volt, majd vezetője a Jóbarában, egy olyan versenysorozatnak, amely a gyermekek nemzedékeit önművelésre, természettudományos búvárkodásra, egyéni kutató munkára nevelte, s mely később tantárgyolimpiává nőtte ki magát. A Pro-Natura verseny 1982-ben indult, s a résztvevő csapatok nagy lelkesedéssel fektették be az időt és energiát igénylő munkát, a nemes cél érdekében: megtalálni, felismerni és megmenteni az utókornak a környezetünkben található természeti és ember alkotta kincseket (Szabó Gy.). A Jóbarátban szabás varrás sorozatot indított, meghirdette a Zsuzsi baba, majd az Andris baba versenyt, melynek az volt a lényege, hogy a gyerekek szórakozva, kreatívan sajátítsák el a ruhavarrás alapmódszereit. A szülőfalujukra jellemző népi viselettel felöltöztetett babákkal nevezzenek be a versenyre, előbb Zsuzsi babák, majd Andris babákat öltöztettek fel, Szentimrei Judit szakirányítása alatt, és a gyermekek szorgalmát díjazták. Ki is állították Erdély különböző településein, majd Stefánia azt is kiharcolta, hogy a babákat a Sepsiszentgyörgyi Múzeum megvásárolja. Így az értékes néprajzi gyűjtemény nem veszett kárba. A múlt rendszerben, amikor a múzeumok kevés támogatást kaptak és saját maguk kellett fenntartásukhoz masszívan hozzájárulniok, a Kézdivásárhelyen elhelyezett babagyűjtemény miatt, a múzeum állandó látogatottságnak örvendett, így önellátókká váltak. Ma is 3 termet töltenek meg a népviseletbe öltöztetett babák az irántuk való érdeklődés még mindig igen nagy. A gyűjtemény a kilencvenes évek elején, végigutazta Magyarországot, sok helyen állították ki sikerrel. Horváth Stefániának, nemcsak jó feje, de rendkívül ügyes keze volt. Azok a pulóverek, ruhaköltemények, amelyeket a nyugdíjba vonulás után készített, időtállóak és egyedülállóak voltak. A Dolgozó Nő havilapba is saját rovata jelent meg, a Csináljuk magunk sorozat.
Tízévesen, 1949-ben ismertem meg Stefit, Ő volt az első pionír vezetőm, bizonyos fokig példaképem is. Később is találkoztam vele, amikor a Jóbarát című lapban Kiskertész sorozatot (1970-1973) indított, édesapámat, Veress Istvánt kérte fel, írjon a lapba. A sorozat célja népszerűsíteni a kiskerti teendőket az ifjúság körében. Az évek során kapcsolatunk komoly barátsággá mélyült. Sokat tanultam tőle, életbölcseletet, családszervezést. Heti rendszerességgel találkoztunk, hol náluk, hol nálunk egy-egy délutáni bridzseparti erejéig. Sajnos a régi nyolcas verseny-bridzs társakból – Orbán Laci, Juci, Orosz Laci Juli, Horváth József – senki nem él, most miután Stefi is itthagyott örökre, már csak az égi bridzseasztalnál fogunk újra találkozni.
Magyarországra távozása után (1998) is feltalálta magát. Férjével Jóskával együtt bridzs tanfolyamot szervezett, jó társaságot gyűjtött maga köré. A növények iránti szenvedélyét a balkonkertészetben élte ki. Balkonkertjéről kedvesen nyilatkozott a vele készített interjúban, mely az Erdélyi Gazda hasábjain látott napvilágot, az írás a Kincses város kertjei és boldog emberei című könyvembe is bekerült (Erdélyi Gazda 2019,10). Kisállatokat gondozgatott, épp egy ilyen feketerigó kedves történetét osztotta meg az Erdélyi Gazda olvasóival. Sokat mesélt családjáról sikeres fiairól, Zoltánról és Andrásról, kedves, jól érvényesülő unokáiról, (Krisztináról, Zsófiról), akik a mostani nehéz világban is jól megállják a helyüket.
Az eltávozottnak nyugodalmas pihenést, az ittmaradottaknak vigasztalást kívánok. Isten nyugtasson Drága Barátnőm, szép emlékedet amíg élek, szívemben őrzöm.
