Egy rokonszenves fiatalembert ismertem meg valamikor a kilencvenes évek derekán, amikor a Bihari Napló Kiadó közreműködött az Érmihályfalvi Figyelő című helyi lap kiadásában, s Dérer Ferenc rovatvezető kollégával kéziratokat gyűjteni mentünk az érmelléki kisvárosba. Ugye, drótposta még nem volt akkoriban. Ekkor kerestük meg az emlékeim szerint akkor bolti eladóként dolgozó Rencz Csabát, arra kérve, hogy ha ideje s kedve engedi, akkor külmunkatársként néha a megyei napilapba is küldjön cikkeket. Hamarosan érkeztek is az írások a rá jellemző megbízhatósággal, kiegyensúlyozottsággal, mi pedig tudtuk, hogy egy újabb igazi tehetség bukkant fel a bihari sajtóprérin. Innen vezetett Csaba útja az Ady Endre Sajtókollégiumba, amit az akkor még működő Fehér Dezső Alapítvány támogatásával végzett el az ezredfordulón, hogy aztán főállású újságíróként folytassa pályáját a Bihari Napló Megyejáró rovatának munkatársaként. Termékenységére és színvonalas anyagaira jellemző, hogy azóta különböző műfajú írásai több kötetben is napvilágot láttak. Megtisztelő volt számomra, hogy a Közös dolgaink című válogatás nagyaváradi bemutatóján – kérésére – moderátorként közreműködhettem. Ahogy örömmel támogattam a Bihari Napló akkori főszerkesztőjének, Rais Istvánnak a javaslatát, hogy 2014-ben Csaba kapja meg a bihari magyar sajtósok szakmai elismerését, a Bokor András-díjat.
Most pedig napok óta szerettei, ismerői, munkatársai közül sokan képtelenek vagyunk tudomásul venni, elfogadni, hogy életének 55. évében tragikus váratlansággal elhunyt a Bihari Napló riportere, az Érmihályfalva.ro oldal mindenese, aki napi feladatai mellett blogfelületén szellemes, gondolatébresztő írásokkal lepte meg olvasóit. Személyesen az utóbbi években ritkábban találkoztunk, ám azok közé tartozott, akikre mindig is barátként, a helyét megtalált, környezetében népszerű emberként gondoltam. Akivel kötete címére utalva mindig is voltak megbeszélni érdemes, közös dolgaink.
Bizony, Rencz Csaba elvesztése arra is figyelmeztet, mennyire kiszolgáltatott, sérülékeny különösen az újságírók középgenerációja. Stressznek, leterheltségnek, alulfizetettségnek kitett, elég, ha csak arra gondolunk, hogy felfedezése idején a napilapnak két-háromszor népesebb volt a munkatársi gárdája, s ez csöppet sem egyedi a hazai magyar s egyéb sajtóban. S ő is azok közé tartozott, aki nem panaszkodott, tette a dolgát, hírt adott, tudósított az érmelléki emberek életéről, eredményeiről, mindennapjairól és ünnepeiről, két évtizeden át, a rá jellemző megbízhatósággal, odafigyeléssel. Elvesztése legyen figyelmeztetés számunkra az egymásra vigyázásban, emlékét, egyéniségét, életművét pedig őrizzük meg szeretettel, újságot írók és olvasók egyaránt. Nyugodj békében, Csaba!
Szűcs László
Fotó: ermihalyfalva.ro
