Jocó, azaz Réhon József március 25-ei, utolsó előtti levele a címbeli négy szó. Csak pár szó. Majd 30-án jött az utolsó négy is tőle.

Furcsa ez a tavasz: egyik nagy öreg a másik után hal meg. És félek, hogy velük egy embertípus is odalesz, bár pontosabban inkább egy férfitípus. Barátnőm szerint: az úriemberek távozása ez az időszak. Körülöttem még voltak, vannak olyan újságíró „fiúk”, akik szövetnadrágot viselnek, vasalt ingben és zakóban járnak. Csodaszépen beszélnek, és ugyanilyen szépen írnak is. Nem feltétlenül újságírást tanult emberek ők, sokszor nem is humán szakon végeztek, de valahogyan mégis olyan tudásuk van és azt olyan formában tudják átadni, ahogyan ma már nagyon kevesen.

Ilyen volt Jocó is. Eredeti szakmája szerint kémiatanár, és „bugris váradi”, ahogyan ő nevezte magát. Nekem inkább apaszerű figura, mentor, akitől lehetőségeket kaptam, akivel vitázhattam, aki egyengette az utam. Néhány éve egy aradi könyvbemutató után megkeresett, indítsunk egy rovatot a Nyugati Jelenben, a HaHaHában (havi hangos harsona): frivol nyelvészkedő írásokkal. Legyen nőcikés a forma, de tudományosan megalapozott; legyen humoros, csipkelődő, és inkább tudománynépszerűsítő! Mondtam, kitagad a szakma. Frivol nyelvészkedés nőcikésen, csipkelődve?! A feminizmus és a komolytalanság megtestesítője leszek – aggodalmaskodtam, de azt mondta, hogy ki fogom bírni. Kibírtam. S negyedik éve megy a Női szemmel – tisztán tudományos talajon c. rovat. És szeretem.

Jocóval szinte semmiben sem értettünk egyet: sem a konzervatív-liberális vitában, sem a nő-férfi kérdésekben, sem  pedig kisebbség-többség viszonyában, nyelvi kérdésekben végképp nem. És a múzsálkodástól egyenesen kirázott a hideg. De nagyon szerettem, ahogyan érvelt. Ahogyan atyaian megdorgált. Mikor eddigi életem legnagyobb veszteségét éltem meg, mellettem volt, s bíztatott: legyek keményebb, üssek vissza, védjem magam, minden áron. Mondtam, nem lehet. Nem tudok, mert ha megteszem, évtizedeket semmisítek meg általa. Megértette és okosan kérdezett: „Nem bízol a magad emberismeretében? Én 68 évre választottam, most körül vesz minden szeretettel” – írta decemberben. Aztán karácsonykor már az önmagával számotvető férfival leveleztem: „Megvallom keményebb nőnek gondoltalak, magamat más vonalon, igaz, keményebb embernek. Mennék a következő percben, viszont félek a végnapoktól (…) Amikor a barlangban ősünk joggal elkiáltotta magát: EMBER vagyok, elindult a csodálatos alkotások és a gaztettek útján. Ilyen kellett legyen az ember?” (2019. dec. 26.) Ez a kérdés nyitva maradt, nem tudtunk vitázni rajta. Aztán márciusban már búcsúzkodtunk – utolsó levele egy életen át elkísér, s én csak annyit tudtam válaszolni: készülj, ha menni kell! És 2020. április 21-én, életének 87 esztendejében útra kelt. Réhon József 1931. szeptember 23-án született Belényesen, újságíró volt, az aradi Alma Mater Alapítványnak volt elnöke, nyugalmazott kémiatanár, iskolaigazgató, közíró, közösségszervező. És számomra olyan igazi – ember.

Nyugodj békében, Jocó! Emléked bennünk él.

 

Magyari Sára

(Borítóképen Réhon József a szerző társaságában.)